Szakadát története

Szakadát Tolna megye középső részén, a Tolna-hegyhát vidékén fekszik. A honfoglalás után a Szák nemzettségből származó Szakadath család birtokolta a falut több környékbeli településsel együtt. A család központja Szakadáton volt, nemesi kúriájuk a templom mellett állt. A település neve is innen ered, tehát személyi eredetű. Első írásos említésekor még Zach, később Zakadath néven szerepel az Árpád-kori oklevelekben. A török uralom végén lakatlan pusztaként említik. Rövid időre rácok telepednek le a faluban. Ennek emlékét őrzi a Ráctemető dűlőnév. Egy 1722-ben kelt leírás alapján Szakadát ismét lakatlan puszta, a berényiek legelőként használják: „Szakadath pusztáról nagy hasznot húztak vala, miután barmaik, főleg sertéseik nagyon meghíztak vala ott. Miután mindennemű gyümölcsfa ott tenyészett, melynek gyümölcsei a földre konyultak, hogy a sertések a földön kényelmesen elérhették.” 1703-ban Mercy Claudius Florimundus lesz az uradalom tulajdonosa. Mercy gróf telepíti be az első német ajkú családokat, ő Szakadát telepítő birtokosa. A legújabb kutatások alapján első német telepesek 1723. év végén vagy 1724. májusában érkezhettek Hoffheim és a vele szomszédos Hatterscheim településekről. Az első telepesek a romos középkori templom közelében, a mai Ady utcában építik fel házaikat. Ebben az időben a német településeken és így volt ez Szakadáton is a házakat nem utca házszám, hanem háznév alapján azonosították. A nehéz körülmények miatt eleinte ingadozott a falu lélekszáma, csak az 1740-es években indul meg a gyors fejlődés és a lakosság számának folyamatos emelkedése. A nehézségek ellenére az 1800-as évek vége felé a falu életében jelentős beruházások valósultak meg. Felújították a plébániát, kibővítették a községházát, új iskolát és templomot építettek. A kevés termőföld miatt egyre többen szorultak ki a paraszti életből, a megélhetésüket más módon kellett biztosítani. Az egyik lehetőség a mesterség tanulása volt. A legtöbben a kőműves szakmát választották, mert ehhez nem volt szükség drága szerszámokra, műhelyre. Talán nem is volt olyan szakadáti család, ahol nem volt kőműves. Az 1900. évi összeírás szerint a faluban 202 mesterember dolgozott, közülük 174 kőműves volt. A falu legnagyobb lélekszáma az 1930. és 1940. évi népszámláláskor volt, ezidőtájt 1152 fő élt a településen. A zárt falusi közösség háromszáz éven keresztül megőrizte egyedi kultúráját, nyelvjárását. Olyan szavak maradtak fenn mindennapi használatban, amelyeket más településeken alig, vagy egyáltalán nem értettek meg. A 20. század viharos időszaka nem hagyta érintetlenül Szakadátot  sem. 1945 januárjában 92 lakost összetereltek a Gazdakör épületében azzal, hogy 14 napra való élelmiszert és meleg ruhát vigyenek magukkal, mert közmunkára viszik őket. Végül a Don medencében kötöttek ki. A gulágra elhurcoltak közül 22 meghaltak Oroszországban, a túlélők 1949 őszén tértek haza. A II. világháború után 109 családot telepítettek ki Németországba. A kitelepítések 1946-ban kezdődtek. Az itt maradók sem tarthatták meg vagyonukat, nem maradhattak házaikban. A kitelepítettek helyére Felvidékről és Tiszántúlról érkeztek telepesek. A falu határában húzódik a Szakadáti Legelő Természetvédelmi Terület. A védettséget elsősorban az őszi füzértekercs előfordulásának köszönheti. Fennmaradásához a hagyományos gyepgazdálkodás elengedhetetlen.