Történeti áttekintés

Báta Szekszárdtól 30 kilométerre, a Duna mellett, a Sárvíz régi torkolatánál fekszik. Mellette található a Gemenci erdő, mely Európa egyik legnagyobb összefüggő, őshonos ártéri erdeje, a Duna-Dráva Nemzeti Park része. Báta területén már az őskorban is megtelepedett az ember. Az itt talált különböző korokból származó cseréptöredékek, szarvasagancsból készült eszközök, és más leletek bizonyítják, hogy hosszú ideig lakott hely volt. Kimagasló jelentőségű itt talált keltakori lelet a szakirodalomban bátai vadkanként nyilvántartott tömör bronz szobrocska. A 11 cm hosszú és 8 cm magas szobor az i.e. II. századból származik. A kelták függetlenségének  Kr.e. 11-ben a rómaiak vetett véget. A Duna vonalán haladt a várakat és őrtornyokat összekötő római hadi út, melynek egy mérföldköve Báta határában került elő számos egyéb római korból származó pénzérmével, római kori  téglákkal, edénytöredékekkel  valamint feltehetően a rómaiak által betelepített szarmaták egyiptomi kultusz szobrocskáival usebtikkel együtt. A honfoglalás után környékünk nagyfejedelmi törzs szállásterülete, később királyi birtok volt. A honfoglaló magyarokat kísérő török nyelvű nomád nép - besenyők - telepedtek meg itt. A település neve nagy valószínűséggel víznévből ered. Báta a maga’ mocsár, sár’ jelentésével nem más, mint török eredetű megfelelője a magyar Sár, Sárvíz elnevezésnek, azaz a Fejér-Tolna megyei Sár vagy Sárvíz alsó folyását a körülötte megszállt besenyők a magyar névvel rokon értelmű Bata néven hívták. Báta első írásos említése Batatue (Bátatő) alakban a Pécsváradi apátság 1018. évi hamis privilégium levelében szerepel. A történeti hagyomány úgy tartja, hogy a környéken élő besenyők megtérítésére alapította Szent László király 1093-ban a bátai bencés apátságot. Az apátság a Dunántúli-dombság Duna medencére néző utolsó nyúlványának egy kiemelkedő pontjára épült. A középkori apátságot országosan ismertté tette, és búcsújáró hellyé avatta a Szent Vér ereklyéje. Pontosan nem tudni, hogy kivel és mikor történt az a csoda, hogy láthatta a szent ostya vérzését, mert az apátságot már az első említései is a vallásos köztudatban létező kegyhelyként ismertetik. A Szent Vér ereklyét valószínűleg nem a templomban, hanem a kolostorban erre a célra kialakított kápolnában őrizték, és csak ünnepek alkalmával mutatták fel a sokaságnak. Fénykorát Zsigmond király és a Hunyadiak alatt élte. Zsigmond király nagy tisztelője volt a Szent Vér ereklyének, kétszer is járt Bátán, először 1395 húsvétján, majd 1409-ben Ő fordult IV. Jenő pápához 1434-ben, hogy a bátai templomnak az ereklye miatt búcsúkiváltságot kérjen, amit az apátság meg is kapott.. 1439-ben Albert király halálával kiéleződtek a ligaküzdelmek. A Garai-Cillei párt serege útban volt Budára, hogy elűzze a nemesség által választott Ulászló királyt. Ulászló király Hunyadi János szörényi bánt küldte ellenük, aki 1440-ben a bátai csatában veri szét a fellázadt bárók csapatát. A véres ütközet az apátságtól délre lévő magaslaton zajlott. Hunyadi Mátyás is hosszabb időt töltött a monostorban, s innen irányította a török elleni  hadserege szervezését. A Hunyadi család minden tagja adományokkal halmozta el az apátságot. Az egykori halászfalu mezővárossá fejlődött, 1453-ban kapta meg ezt a címet. A falu a 14. század végén kerül a pécsváradi apátság tulajdonából a bátai apátság tulajdonába, s ekkortól visel Bátatő helyett a Báta nevet. A Dunán lefelé hajózva Tolna után először itt találkozik magas parttal a Duna, ezért fontos révátkelő és kikötő alakult ki. Itt torkollott a Sárvíz a Dunába, ami ebben az időben szintén hajózási út volt. Az őskor óta az erdélyi só szállítására használt Káliz út itt érte el a Dunát, majd a bátai réven átkelve a Sárvízen szállították tovább a Dunántúl belsejébe. Az 1500-as évek elején az egyik legjelentősebb kikötő Báta lehetett, amit az is látszik bizonyítani, hogy Nándorfehérvár felmentésére küldött hajóhad itt kötött ki. Jelentőségét még az is fokozta, hogy a volt római hadiút, később az Eszék-Budai országút is érintette. A mohácsi csata előtt II. Lajos király seregével a bátai apátságba érkezett, ahol országgyűlést tartottak. Itt hallgatott utoljára misét, gyónt és áldozott, majd elindult a számára is végzetes csatába. Bátai asszony volt a dajkája Kanizsai Dorottyának, aki eltemette a csatában elhunyt áldozatokat. Dénes Gizella Virrasztó asszony című könyvében több helyütt is bemutatja a falut Báthi Anna, Kanizsai Dorottya dajkájának visszaemlékezésében. A mohácsi csata után a török seregek többször is felgyújtották, lerombolták a települést, de a falu lakói mindig visszatértek, és újraindult az élet. 1539-ben egy váratlan török támadás során véglegesen elpusztult az apátság. A Szent Vér ereklye iránti tiszteletet jelzi, hogy ekkor 10 000 ember tartózkodott Bátán, miközben ebben az időben 600 főre tehető a falu lélekszáma. A búcsúra érkezőket a törökök lemészárolták. Többé a bencések nem jöttek vissza, a Szent Vér ereklyének is nyoma veszett. A tizenöt éves háború elhúzódó harcai hadszíntérré változtatták a környéket. Ez végleg gátat vetett a falu fejlődésének, sőt a kereskedelem elakadása, a szállítás bizonytalansága megpecsételte a sorsát. Aki tehette elmenekült, akik itt maradtak, a Duna árterében kerestek menedéket, hogy a harcok megszűntével visszaköltözzenek elhagyott hajlékaiba. A hagyományok szerint 6 bátai család vészelte át ezt az időszakot az erdőkben. A református vallás egyes források szerint az 1640-es években kezd elterjedni, de az itt élők túlnyomó része megmaradt a katolikus vallás mellett. A két vallás hívei elkülönülten éltek, a falu alsó részén (alszög) a reformátusok, a felsőrészén (felszög) a katolikusok laktak. Nem házasodtak egymással, de ha mégis előfordult ilyen titokban, a szülők nemegyszer évekig nem beszéltek a gyerekükkel. A falu lakossága a XVIII. században kezd jelentősen emelkedni. Az 1828-as országos összeírás szerint tiszta magyar nemzet lakja a falut, 427 házban 2658 ember élt. Katolikus 2143, református 515 lélek. Iskolába 204 gyermek járt. A lakosság összetétele 212 jobbágy, 251 zsellér, 26 mesterember,  főként takácsok, molnárok, kisebb számban kovács, fazekas, mészáros, szabó, csizmadia, halász, egy kereskedő. A Duna szabályozása előtt az itt lakók életmódját elsősorban a Duna, másodsorban a Sárvíz és a Báta folyó, valamint a dombvidékről eredő patakok határozták meg. Jelentős szerepet töltött be a falu életében a szárazföldi és vízi utak találkozásánál fekvő kikötő és révátkelő. A kikötő eredetileg a posta magasságában, a középkori katolikus templommal szemben volt, a török idők után már lejjebb, a jelenlegi Katolikus templom alatt. A Duna évszázadok során az egész területet bebarangolta, amely még most is tele van régi medrekkel, holtágakkal, tavakkal. A 18. századi adatok szerint a terület 25%-a művelhető csupán, a többi erdős, nádas, vizenyős terület volt. Az ártéri réteken jelentős állattartás, alakult ki. A vadvizekben gazdag vidék régen eszményien alkalmas volt a halászat minden válfajának űzésére. A fokgazdálkodás, az áradó víz szervezett, irányított széjjelvezetése a kiterjedt ártéren, majd visszavezetése a mederbe a gondozott ártéri vízfolyások, az úgynevezett fokok segítségével egységes vízrendszerbe kapcsolta bele a kisebb-nagyobb ártéri tavakat, vízállásokat, és a csak áradás idején vízzel borított lapályos réteket. A tavaszi áradás a halak ívásával esett egybe, ezért a halak az elöntött területek sekélyebb, ezért gyorsabban felmelegedő vizébe úsztak ki ívni. Ha a kiúszott maghalakat és az ivadékokat megtartották a tavakban, azaz gerenda vázú, vessző vagy nádfalazattal (rekesszel, vejszével) akadályozták meg a visszaúszásukat, az ártéri vízállások mindegyike természetes halnevelő teleppé alakult. Az a mondás járta ezekről a halászhelyekről, hogy „fele hal, fele víz volt”. Ezért aztán sokkalta nagyobb volt az ártéri tavaknak a haszonvételi értéke, mint maguknak a folyóknak. A Duna és a Sárvíz szabályozásával ez az életforma átalakult. A Duna gyűrűsháji átvágását 1820-21-ben Beszédes József irányításával végezték el, melynek köszönhetően Báta és Baja között 33,4 kilométerrel rövidebb lett a folyó. Mivel az átvágással egyidejűleg gátak nem épültek, így a települést semmi nem védte a Dunától. Rendszeresen árvizek pusztítottak. 1824-26 között a Sárközben is elindult a töltésépítés. A töltés nyomvonalának kijelölésekor meg kellett egyezni a földtulajdonosokkal. Mivel a Kalocsai püspökség a területén nem engedélyezte a töltés építését, így a töltés nyomvonalát annak határán, a Dunától távolabb jelölték ki. Ennek köszönhetjük, hogy megmaradt a Gemenci erdő. Az ekkor épült töltések alacsonyabbak, gyengébbek voltak a ma ismert gátaknál, azokat az árvizek szintjének növekedésével erősítették, magasították. 1854-55-ben megásták a Sió és a Sárvíz csatornákat, ezzel a Sárvíz elhagyta a Sárközt, és azóta a Sárvíz a Sióba torkollik, a Sió pedig Szekszárdnál ömlik a Dunába. A vízszabályozással megnőtt a művelhető földterület nagysága, akik földhöz jutottak, azok anyagi helyzete jelentősen javult. De a vízszabályozásnak nemcsak előnyei voltak. A szántóföldi termelés kiterjesztéséért nagy árat kellett fizetni az itt élőknek, a lakosság nagy része inkább kárát látta ennek a folyamatnak. Elestek az áradás hasznától, az ártári tavak, vízállások részben kiszáradtak, a megmaradt halászhelyekről is kiszorították őket, a hagyományos ártéri gazdálkodás feláldozásával teljesen megváltozott az életmódjuk. A Duna gátak közé szorításával egy új problémával is szembe kellett nézni, a Sárközben összegyűlő belvíz már nem tudott lefolyni a Dunába, zsilipek és szivattyútelepek építése vált szükségessé.. A vasútépítésekkel jelentősen csökkent a Dunának, mint vízi útnak a fontossága. Báta közlekedési csomópont szerepét az 1909-ben Baján elkészült vasúti híd és a Baja-Bátaszék közti közút végleg megszüntette. A 20. században e vidéket több nagy árvíz is sújtotta. Az 1956-os jeges árvíz volt a legnagyobb. Budapest és az országhatár között 59 gátszakadás történt. Bátát a pörbölyi gátszakadás érintette súlyosan, 162 ház összedőlt, 114 erősen megrongálódott. Az árvízkárosultaknak új helyen, új házakat építettek (Újváros, Árvíz utca). Az 1965-ös árvizet 1830 óta, amióta rendszeres vízállás észlelések vannak, a legmagasabb és a leghosszabb ideig tartó jégmentes árvízként tartják nyílván. Az egymást követő és egymásra torlódó hat árhullám több mint három hónapig jelentett veszélyt. 2002-ben és 2006-ban ezt megközelítő vízállással vonultak le a dunai árhullámok. A község elején látható Somosi kápolna 1904-ben épült közadakozásból. Állapota leromlott, hosszú ideig elhanyagoltan állt, de a Bátáért Egyesület tagjainak és a helybeliek összefogásának köszönhetően 2002-ben megújult, október 8-án szentelték újra. A Duna és a sárvíz szögében található, Szekszárdtól délkeletre elterülő árteret a középkor óta Sárköznek nevezik. A Sárköz központi települései Decs, Őcsény, Sárpilis, Alsónyék, Báta, de a tájegységhez tartozik Váralja, és a Duna túloldalán fekvő Szeremle és Érsekcsanád is. A legfontosabb különbséget a környékbeli falvakkal szemben a vallás adja, Báta katolikus többségű sziget maradt a református lakosságú Sárközben, de kultúrájával ezer szállal kötődik ide. A sárközi népművészet rendkívüli gazdagságot mutat. A közismert sárközi népművészet a XIX. Században alakult ki. A paraszti kultúrára jellemző, hogy nincsenek konkrét dísztárgyak, csak olyan tárgyat készítettek, aminek funkciója van. Ezeket azonban a legkülönfélébb, legváltozatosabb módon díszítették. A fennmaradt emlékek számottevő részét képezik a díszes ruhaneműk, textilek, hímzések. Kezdetben minden viselethez használt anyagot a földművelés és az állattartás szolgáltatott. A len-kendervásznat, bőrt maguk állították elő és dolgozták fel, természetes színeikben meghagyva azokat. A kedvezőbb anyagi viszonyok az öltözetek számának növekedésével, színesebbé válásával jártak. A halmozás főleg a női viseletre volt jellemző. Az öltözetek szerkezetében, elveiben nem volt különbség a szegények és a jómódúak ruházata között, csak a gazdagabbak drágább, szélesebb, díszítőanyagokat, csipkéket, szalagokat használtak. A bátai katolikus viselet egyedi darabja a kötéses pöndő (pendely, alsószoknya). Eredetileg felső ruházat lehetett, később a többi alsószoknya alatt viselték ünnepnapokon, jeles alkalmakkor. A református asszonyok főkötőit díszítő szabadrajzú, aprólékos hímzés igen jelentős a sárközi hímzések között, amit fekete színű anyagra, fehér fonallal készítettek. Főként növényi motívumokat alkalmaztak (kerek szirmú virágot, tulipánt, búzakalászt, gránátalmát), egyetlen kivétel ez alól a kiskutyásnak nevezett minta. A sárközi díszítőművészet egyik sajátos formája a tojásfestés. A tojásokat kica (vékony rézcső, fa nyélre erősítve) segítségével, méhviasszal megírták. Előbb sárga (narancshoz közeli), majd piros (egészen sötét), végül esetleg fekete festékbe mártották, úgy, hogy a festékezés előtt viasszal mindig megírták, betakarták a kellő területeket. A viaszt leolvasztották, letörölték, így láthatóvá vált a fokozatos festés eredménye. Természetes növényi festékeket használtak, a sárgához öbtejkét, vadalmafa kérgét, a piroshoz alkörmöst, báránypirosítót, a feketéhez dióhéjat vagy feketebörzsönyt. Mészöly (Molnár) Miklós édesapja, Molnár Sándor hosszú évtizedeken át a Szekszárd-Bátai Ár és Belvízmentesítő Társulat főmérnökeként irányította a védelmi munkát. Mészöly Miklós gyerekkori emlékei alapján írta a bátai helyszínen játszódó Fekete gólya című regényét. Czencz János festőművész a II. világháború után Bátán rendezte be műtermét, és haláláig itt élt. Munkásságát számtalan díjjal ismerték el. A Magyar Zarándokút hazai szent helyeket érintve Esztergomból vezet Máriagyüdre. Báta a Zarándokút alternatív útvonalának egyik állomása. Nagy népszerűségnek örvend a Keszeg-fesztivál, mely minden évben július elején kerül megrendezésre. A fesztiválon színes színpadi programmal, kézműves,- és gyerekfoglalkozásokkal, kirakodóvásárral várják a résztvevőket. A Hímestojás fesztiválra látogatók a színpadi programok mellett megismerkedhetnek a népi mesterségekkel, hagyományokkal, egyebek mellett a tojásfestéssel is.